NÁDAS JÓZSEF VAGYOK

70 éve születtem. Nincs véletlen. Megtalált az ecset, megtalált a szín. Megtaláltam az életet, megtaláltam a fényt. Rájöttem, hogy el kell gondolkoznom dolgokon. Úgy hívják őket, hogy szeretet. Meg élet. Meg félelem. Meg kapcsolódás. A világhoz. Egymáshoz. A művész csatorna. Eszköz. A festmény az univerzum kivetülése. A lélek a finom pillanat szava. A hangok színek. A csend zene. De hogy mit is kell még tudni rólam? Igazából semmit. Minden előtted hever. Felakasztva. A falon.

A fiam, a barátaim és még sokan jól gondolják, hogy a művész legfőbb erénye az alázat, az önzetlenség és a pozitív látásmód. Igyekszem ezeket szem előtt tartani  utamon. Úgy is mondhatnánk egy szóval, hogy fejlődés, kiteljesedés. Tanulás. Még vén fejjel is. Ifjú koromban grafikával kezdtem. Aztán jött a  munka, a család, a gyermek. A hétköznapok. Amiket szépen szombattá és vasárnappá alakítottam. Én, majd később a nyugdíjas lét. S lőn: az akrillal és a vászonnal megérkeztek a színek és a fények. Az igazi érzések, vagyis a mindent átható energia. A belül történő. A zajló. Eleinte még inkább realista stílust hordoztak a festményeim, aztán – mint annyi nagy előttem – rájöttem, hogy arra ott a fotó. Impressziókat kerestem és találtam. Vidámság és merészség érkezett a vásznaimra. Képessé váltam érzelmeim kivetítésére! Kedvenceim a mediterrán utca-és zsánerképek,  a portrék,  a tájképek, a csendéletek. Minden, ami él, amiben élek.

Többek szerint a festményeim sztorik. Helyszínek, díszletek, ahol mindig történni fog valami. Hogy mi, azt ők látják. Ők képzelik. Ők tudják. Rájuk tartozik. Én odaadom nekik hozzá a színpadot. Ők pedig lehetnek színészek, rendezők, forgatókönyvírók. Jó munkát nekik!